Norvégia az én szememmel...

Hihetetlenül jó volt!!! Kár hogy vége lett, addigra jött bele mindenki, amire abba kellett hagyni (de ez már csak így szokott lenni :( ). Persze annak a népes csapatnak, aki ezután is Oslóban tanul, jobb pár fokkal.

Tök jól esett, mikor KaMan az írásbeli után azzal jött oda hozzám: „Miért nem maradsz Oslóban!”…

Jah, tényleg a vizsga. Nem aprózták el, szerdán szóbeli vizsga volt, míg csütörtökön a 3 órás írásbeli (az egész felért egy alapfokú nyelvvizsgával). A szóbelin párokba lettünk osztva, nem tudom milyen szisztéma alapján, ugyanis engem Milenával rakott párba a tanár (azzal a lengyel lánnyal, aki tavaly nyáron aupair volt Norvégiában, gondolhatjátok, mennyivel több szót ismer :(). És Milena sikeresen kihúzta az első időpontot, tehát felkészülni sem volt sok időnk. Igaz nem tudom mi értelme lett volna órákat kotlani egy olyan valakivel, aki nem akar készülni semmit, csak ezt ismételgeti, „Utálom a vizsgákat!”… A konkrét feladatunk (én húztam), telefonbeszélgetés, és meg kellett egyezzünk, hogy együtt vacsorázunk. Arra jutottunk, hogy lecsót fogok főzni :). Szóval, nem tudom milyen lett, mert semmi visszajelzést nem kaptunk, majd csak a végén kapunk egy betűt az egészre (várhatóan egy, másfél hét múlva). Az írásbelit illetően is igencsak komoly volt a követelmény: CD-ről diktált szöveg leírása, nyelvtani teszt, olvasott szövegértés (ami amúgy egy norvég újságcikk volt, fincsi), párbeszéd írása, adott szituációra (min 50 szó) és végül egy min. 150 szavas fogalmazás (4 témából lehetett választani) – mindezt három hét nyelvtanulás után :) Majd meglátjuk.

    

Csütörtök este volt a nyári egyetemet lezáró búcsúparty. Nem sokan tudtak felhőtlenül mulatni, vagy azért, mert azon rágódott, hogy milyen hamar eltelt, vagy mert a másnap hajnali továbbutazás járt az eszében. Nekem is „tovább kellett állni” péntek reggel – bár ne kellett volna – csomagolhattam, jobban mondva préselhettem a cuccaimat a bőröndbe és táskába. Aztán az 50kgos „pakkommal” a nyakamba vettem a várost, hogy kiérjek a reptérre… Hirtelen átéreztem az igavonó ökrök helyzetét, ugyanis a végén már igencsak nehézkesen vonszoltam magam :(. Amúgy természetesen túlsúlyos voltam (mármint a csomagom :)), fizethettem… Jah, és közben a bőröndöm „húzókája” is megadta magát, se ki, se be… aztán sikerült beerőltetnem, mert ugye csak úgy lehet feladni.

Jah, és utolsó zárógondolatként jöjjön Ula „aranyköpése”: „I am angry and hungry, and come from Hungary” – viccesek ezek a lengyelek :).

Illetve utolsó utáni gondolatként: képzeljétek a július 29-ei norvég napilapban egy 4 oldalas cikk volt Budapestről :), valami turisztikai ajánló szerűség volt, ahogy meg tudtam állapítani, és nem X volt a szerzője (azaz nem fizetett cikk volt), hanem egy norvég újságíró írta le élményeit, és tapasztalatait. Összességében dicsérte, és olcsónak mondta, hát igen Norvégiához képest, minden olcsó… Eltettem a cikket :)

 

Aztán megérkeztem Bergenbe (pontosabban csak a reptérre, ami a várostól 45 percre van) innen buszoztam, mert központban vártak. Mondanom sem kell, hogy innentől kezdve a csomagok ismét az én gondjaim voltak, és persze a bőrönd húzókar nem jött ki, ami egyszer be lett téve, az benn is maradt… Nem nyavalygásként írom le mindezt, csak tudjátok nem ezt várná az ember egy drága bőröndtől, illetve nem volt túl könnyű „eszetlenkedni” az utazótáskával és a húzókar nélküli önálló életet élő bőrönddel, jah és a koli egy (norvég) dombon van, úgy értem az átlagosnál meredekebb :).

Mindegy ideértünk – Cecilie kísért a nemzetközi irodából – megkaptam a szobámat (megjegyzem elég lepukkant, semmi élet nincs benne... talán még a Kinizsi is szebb, igaz nagyobb, és kilátás az öbölre :)), no meg a welcome-pakage-et: csekk a kaucióra. Első utam az IKEA-ba vezetett, hiszen itt se paplan se párna nincs a szobában (legalább ágyat adnak, ezek után a’szem már ezt is meg kell köszönni havi 67.200 Ft + 12.000 Ft rezsiért…). Vicces volt az odavezető út, mert annak ellenér, hogy azt hangoztatják, hogy csak kérdezd meg a sofőrt, hogy megáll-e ott, mert beszél angolul, hát ez korántsem volt így. Mint egy földönkívülire, úgy néztek rám, hogy angolul kérdezek… A megállókat, meg még annyira sem mondják be, mint a BKV sofőrök :(. Igaz nem sokra mennék vele, mert még a mai napig nem tudom, hogy mi a megálló neve, ahol lakom… Szóval az IKEA-ban megvettem a legszükségesebbeket, több mint tízezret otthagytam :( Aztán visszajöttem és kipakoltam… Jah és legalább 10 nap, két hétig nem lesz Internet, érzetem, még jó hogy Oslóban vettem norvég SIM kártyát.

    

Szombat reggelre beterveztem, hogy bemegyek a „sentrum”-ba, hogy vegyek diákbérletet, mert ez így kész ráfizetés (egy út, kvázi vonaljegy 740 Ft, igaz a havi diákbérlet meg 11.520 Ft – kész rablás). Aztán szakadó esőre ébredtem, a panorámából semmit nem lehetett látni, annyira esett. Hiába vártam, hogy csendesedjen… végül elindultam, mondanom sem kell, hogy a kis magyar esernyőm nem igazán bírja a norvég esőt (no meg szelet), már az utolsókat rúgja szegény (majd 4700-5000ért lecserélem, itt ennyi egy esernyő). A szó a legszorosabb értelmében bőrig áztam, a nadrágomból csavarni lehetett a vizet. Sikerült bérletet csináltatnom, elég volt hozzá az igazolás, hogy itt fogok tanulni, meg egy igazolványkép. Természetesen a bankkártyámat nem fogadták el (dombornyomott Mastercard – csak tudnám, akkor minek csináltattam), ahogy a RIMI nevezetű „norvég-csoda” szupermarketben sem. Annyira patrióta népség, hogy csak norvég bankokét fogadják el… Vicces…

Természetesen, most hogy benn ülök a szobában, már nem esik. Bezzeg, ha kimennék, rögtön szakadna… Megfőztem a kis ebédemet, és azóta itt fagyoskodom a szobámban, őszintén: „Rohadt hideg van!” Próbáltam kinézni valami turista érdekességet, hogy holnapra legyen valami programom – természetesen, ha az idő engedi.

Egyelőre, nagyon úgy érzem, hogy ’jeg vil dra tilbake i Oslo!’.

A vasárnap sem volt sokkal jobb. Ismét szakadó esőre ébredtem :(, úgyhogy lőttek a betervezett programnak (őszintén nem igazán akartam bőrigázni – ismét). Úgyhogy legalább megírtam a beszámolót a Tempusnak a nyelvtanfolyamról. Délután 16, fél öt körül aztán végre elállt az eső, addig folyamatosan ömlött (pont, mint szombaton), akkor már nem volt túl sok értelme bemenni a városba (minden zárva) pláne a szél is fújt, nagyon. Még mindig hideg van itt… Ha ez lesz a menetrend, hogy egésznap szakad, estére eláll, akkor nem sokat fogok látni a városból… Talán majd holnap…

 

Hétfőn bementem a nemzetközi irodába (nem olyanok, mint nálunk…) lelkesek voltak, és bármiben megpróbálnak segíteni, pl. ha csomagot akarok kapni, azt az ő címükre lehet/kell küldeni stb. Aztán befizettem a postán a kauciót, ismét ugyanaz a szitu volt: ha nincs norvég bankszámlád, amiről utalhatnál, a készpénzbefizetésért „megvámolnak” 65 koronára (2080 Ft) összegtől függetlenül, drága mulatság (ilyenkor gondolkodom el, hogy mennyi lehet egy átlag norvég fizetése, hogy nekik ez, ill. az árak nem okoznak gondot, majd megpróbálom kideríteni :)). A kis blokkommal felkerestem a központi kollégiumi irodát, ahol le kellett jelentsem magam, természetesen inkább a befizetés érdekelte őket :), de kaptam mosókártyát is. És az itteni néni volt az első (és eddig egyetlen ember) Bergenben, aki elismerően és jólesően nyugtázta, hogy próbálok norvégul kommunikálni… Olyannyira, hogy szinte csak norvégul válaszolt mindenre… Őszintén, Oslo után meglepő volt, hogy itt Bergenben még inkább megvető (úgy értem, mit akar ez a hülye külföldi) pillantással illetnek azért, mert próbálsz norvégul (néha kis kézzel-lábbal rásegíteni) kérni valamit… És azok után is meglepett, hogy tudom, nekem pl. jóleső érzés volt, mikor egy holland nő a mekiben próbált magyarul rendelni, és örömmel ujságolta, hogy nyelviskolában magyarul tanul… Mindegy, ilyenek ezek a bergenser-ek (bergeni ember).

Aztán ha már ott voltam a világvégén (igencsak messze van a várostól Fantoft, ahova menni kellett), felmásztam az erdőbe megnézni az agyonemlegetett Fatemplomot, igazán nem estem hasra tőle, elmondhatom, hogy láttam, ennyi... Talán az a legérdekesebb benne, hogy ’92-ben porig égett, de újraépítették.

Közben sokat lapozgattam a turistafüzetet, hogy mit is kéne megnézni… Fantoft-ról visszafelé pont elcsíptem egy angol nyelvű „guided tour”-t a Bryggen múzeumban. Érdekes volt, három és fél múzeumon keresztül kalauzolt bennünket az idegenvezető, gyakorlatilag töviről hegyire megismertük Bryggent (ez a 18. századi városrész maradványa), az egykori halkereskedelmi központot. Jah, és miért a fél-múzeum, azért mert a világörökség részének nyilvánított „faházak és sikátorok” szabadon is megtekinthetők, ugyanis alapban pl. butikok vannak bennük…

    

Kedden „Gamle Bergen”-be (Öreg Bergen) mentem, ahol az 1730-as években épült hagyományos norvég faházak vannak. Szép volt, igazából nem ott voltak eredetileg, csak 1949-ben telepítették őket oda múzeumnak, mert útban voltak a városközpontban… Az idegenvezető srác – fiatalabb mint én, jó kis nyári meló – elmondta, hogy vasárnap speciális programok lesznek, három nappal korábban begyújtják az eredeti párszáz éves pékkemencét, és hagyományos bergeni péksüteményt fognak sütni benne. Ekkor még nem vált világossá számomra, hogy az egekig magasztalt, eredeti bergeni csoda nem más, mint cukros-fahéjas csiga. Ugyanis visszamentem, hogy megkóstoljam, és akkor döbbentem meg, hogy 1600 Ft-ért vehettem kelt tésztát :(, igaz omlósabb és puhább volt, mint a nálunk kapható. De ha már ott voltam, kipróbáltam. Jah, és norvégul kértem és kaptam :) nem lógok ki a sorból, ha nem szólalok meg, elnéznek igazi norvégnak is, amit nem nehéz, hisz írtam már, hogy „vegyes” a társaság. Délután utam ismét az IKEA-ba vezetett (a’szem belőlem fognak meggazdagodni, na jó csak viccelek, de) hihetetlenül sok dolog kell a szobába…

    

Szerdán ismét esett – szerencsére az előző két nap tiszta volt – így nem tudtam elmenni Fløyenre (Bergen fölötti egyik hegy), de bementem megint a nemzetközi irodába, ahol be tudtam mutatkozni Norunn-nak, annyi email után végre személyesen is találkoztunk, ő is nagyon kedves. Ő igazán örült annak, hogy tudok valamicskét norvégul, bár rögtön hozzátette: „Te az oslói dialektust tanultad…”. Aztán bóklásztam a városban , mert nem akartam a szobában ülni, „shoppingolni” mentem, azzal a különbséggel, hogy nem vettem semmit, csak felmértem a terepet, hogy mi mennyiben kerül… Inkább ezt a témát hagyjuk ennyiben. Bementem a turista irodába is, ahol hosszas tépelődés és mérlegelés után befizettem egy fjordtúrára… Azért évődtem, mert az egy napos út 820 NOK volt, de megérte… Erről kicsit később.

    

Csütörtökön sütött a nap, így jöhetett Fløyen, de előtte még a gondnokra vártam, hogy kalapácsot adjon a rögzítéshez (amúgy a csaj mobilszámát a nemzetközi irodában adták meg, hogy hívjam fel nyugodta… valahogy itt nem olyan nehézkesen mennek a dolgok, ahogy otthon, remélem ez a későbbiekben is így marad). Sajnos a fal nagyon kemény, beton, tehát a szögek megadták magukat, mindegy megoldódottam máshogy! 13 körül értem fel a hegyre a Floibanen-nel (a retúrjegy 50 NOK), tényleg szép a panoráma , és sétáltam az erdőben így bukkantam rá erre a tóra.

    

Péntekre foglaltam a fjordtúrát (előtte megnéztem az időjárás előrejelzést, mert nem lett volna olyan „buli”, ha szakad az eső), hál’Isten gyönyörű időnk volt, megint leégett az orrom :)… 8:40-kor indult a vonat Vossba (ez a szakasz Bergen­–Oslo vonalon van, ami Európa legszebb vonatútjának van kikiáltva, megértem):

Vossból busszal mentünk Stalheimbe, majd Gudvangenbe:

ahol hajóra szálltunk és végig hajóztunk a legkeskenyebb Nærøyfjorden-en, ami szintén a világörökség része, a legkeskenyebb pontja 250m:

Az Aurlandsfjorden-en keresztül értük el Flåmot, ahol még a hegyi kecskék is megmutatták magukat:

Innen a híres Flåmsbana-val mentünk (hegyi vonat, aminek az alsó végállomása 2m-rel van a tengerszint felett, míg a felső 866m-en van, állítólag vasút-építészeti csoda, elhiszem), megálltunk a Kjosfossen vízesésesnél is,

ahol egyszercsak a habok életrekeltek:

 

 

  

(Jah, itt találkoztam egy magyar házaspárral :), jó volt végre nem olyan "egyedül" érezni magam...)

Majd Myrdal következett, ahonnan vonattal mentünk vissza Bergenbe…

CSODÁLATOS VOLT!!! Megérte. Úgy érzem, hálával tartozom az Úrnak, hogy ezt megérhettem és jó időért is :), és köszönettel anyunak, hogy vállaltuk mindezt.

A szombat átlagos volt, boltba mentem és főztem (!) húslevest és csirkét sütöttem, büszke vagyok magamra :). Lassan kezdenek ide szivárogni a cserediákok, ezt abból szűröm le, hogy éjszakánként egyre zajosabb a szint… Nem mindig esik jól arra riadni hajnali kettőkor, hogy ordibálnak a szinten… A szomszéd szobában három orosz pasi lakik. Tomi, Te megint élveznéd a szitut, én kevésbé… Már az, hogy hárman laknak egy egyszemélyes szobában (az egyik elszállásol még kettőt), csak oroszul beszélnek, és valahogy egyikre sem mondhatnám, hogy diákkorú lenne… És nem tudom, nem szimpatikusak… nem tudom leírni, de rosszérzés fog el tőlük, ez van.

Jah, és már meg van a forgatókönyv hétfőre, az „introduction week” első napjára, 200 koronát kell leperkálni, hogy pl. bemehess az új cserediákok „avató bulijára”, húzós beugró…

    

Vasárnap kinéztem egy buszt, és elmentem a végállomásig, mondván van bérletem, és legalább más részeit is megismerem Bergennek (a végállomás neve alapján lövésem sem volt, milyen helyre visz), nos sikerült… itt is vannak panel lakótelepek ez már egyszer biztos… igaz az erdő közepén. Kicsit groteszkül hatott számomra: tarka Csepel a norvég erdőben, ugyanis a házak színe terén nem válogatósak… Most itt ülök, és blogot írok, hogy ha végre lesz net csak fel kelljen tegyem a kész irományt. És megint az az érzés foglalkoztat, hogy igenis büszke lehetek arra, hogy magyar vagyok. Ne értsetek félre, nem lettem elvakult, megrögzött patrióta vagy rasszista, illetve eddig sem vetettem meg magunkat, ellenkezőleg. Csak ahogy itt vagyok egy idegen országban, még inkább tudom értékelni kicsiny hazánkat, nyelvünket, a természeti környezetünket és a kultúránkat is (nem a politikára és a gazdaságra gondolok, ezt inkább hagyjuk… őszintén, jó kicsit kiszakadni belőle, ugyanis azóta mióta itt vagyok, nem tudom, mi zajlik otthon, talán jobb is). Ahogy itt a norvégot is tanultam, rádöbbentem hogy a magyar is ér annyit. Ugyanis valahogy azáltal, hogy mindig sulykolták, hogy tanulj angolul, németül, mert az „A nyelv”, szerintem, belénk sulykolnak egyfajta, nem is tudom, talán „mi nem érünk annyit” érzést, illetve az ország helyzete is erősíti ezt… Nem akarom, hogy félreértsetek és könnyen lehet, hogy nem értetetek egyet velem, és az is lehet, hogy nem tudom megfelelően visszaadni az érzést, ugyanis sok minden kavarog bennem ezzel kapcsolatban, de akkor is úgy érzem: Megtanultam jobban értékelni magyarságomat! – és szerintem ez jó, és csak szerettem volna kimondani :).